Panka

Kabátgombok csöndje Csak függtünk,  mint kabátgombok a percen, hogy ne menjen tovább és elhittük a mesék mézízű bor szavát. Ha leesnénk? felvarrnak, mint gombokat, belevasalnak rozsdaszín tükörbe, mint lehulló gondokat. Csak ültünk némán, a csönd ette szavunk, éreztem, ahogy ereink falán dübörög az élet, mit egyszer talán magunk  után hagyunk? Nem tudom,  mégis félek.

 Mostanában egyre több időm van arra, hogy hasonlókon gondolkodjak. Nevethetsz. De jó, hogy neki erre is van ideje (gondolhatod), de igazából, amikor a probléma már annyira égető, hogy nem tudsz aludni és érzed, hogy szükséges a változás, egészen más megvilágításba kerül az életed. A problémák helyett a megoldásokra akarsz fókuszálni. Oké, oké, most rossz, de hogyan lehet ebből kilépni? Mit tegyek, hogy másképp legyen? Hogyan fogom ezt az egészet megváltoztatni? Ismerős kérdések? Számomra eléggé. Az élet egy olyan dolog, ami egyszer áll rendelkezésünkre és valahogy ösztönösen jól akarjuk csinálni. Boldogok akarunk benne lenni, szeretnénk megteremteni az anyagi biztonságunkat, szeretnénk továbbörökíteni magunkból valamit (legyen ez egy blog, egy gyermek,  összességében egy dolog, amit mi teremtettünk) mindenesetre akarunk neki adni egy célt, vagy meg akarjuk találni a célját. Keressük folyamatosan a kérdéseinkre a válaszokat.  És ezekben a nagy válaszadási folyamatokban bizony, vannak o

 Te mikor mondtál utoljára igent magadra? A saját vágyaidra? Szükségleteidre?  Ideje lenne elkezdened....

 26 éves vagyok, gyógypedagógus. Hallássérült és beszédfogyatékos gyerekekkel foglalkozom. Van egy falkánk. Minden nap bemegyek oda. Körbeszaglásznak, eldöntik, hogy közéjük való vagyok-e. Számon tartanak engem. Tudják, milyen színű a táskám, milyen cipő van rajtam, milyen hosszúságú a hajam, mikor kellene fodrászhoz mennem. Emlékeztetnek arra is, ha nem vagyok elég következetes. Nekem ezt kellett, neki miért nem? Hallottam már eleget.   Minden hibámmal szembesítenek. Cserébe én is próbálok Nekik tanítani valamit. Talán a szeretetről, arról, hogy hogyan ne bántsuk a másikat, hogy mit kell mondani azoknak a tanároknak, akik szembe jönnek. Tisztelet, jómodor, összefogás, magánhangzók, mássalhangzók intergalaktikus űrutazás történik, eszeveszett tempóban rohanunk a különböző témák között és sokszor elfelejtem, hogy mit nem kellene elfelejtenem. Ők is... elhagyják a cuccaikat, visszafordulunk az ebédlőből, a bőröndben lapuló fél kollégium miatt, vagy mert nem sikerült átvenni a kinti cipőt

Azt mondják, az életben az egyik legértékesebb dolog az idő, mert egy véges készlet, ami meghatározott kereteken belül áll a rendelkezésünkre. Hogy mit kezdünk vele? Az már rajtunk áll. De rengeteget hallhattuk már, hogy ne pazarold az idődet olyanokra, akik nem érdemlik meg. Akik kihasználnak, akik csak ideig-óráig menetelnek veled azon az úton, ami életednek egy kisebb szeletét határozza meg.  Arra viszont nincsen útmutató, hogy ki érdemli meg. Kinek ajándékozzuk a szeretetünket, megbecsülésünket, tiszteletünket, kinek a lelkébe helyezhetjük a saját lelkünket. Hosszas bolyongás, tépelődés, álmatlan éjszakák után, majd csak egyszer megérkezünk valakihez, aki felismeri bennünk és mi is felismerjük benne az értékeket, amiket eddigis magával hordozott, csak nem a megfelelő embereknek kínált fel. Mindenki életében máskor jön el ez a pillanat. Én pedig már nagyon várom, hogy kiköthessek ennél az állomásnál. A kérdés csupán az, hogy meddig kell hajóznom hozzá?